A magyar nyelvújításról közönségesen

A magyar nyelvújítás igen gazdagon feldolgozott témája a nyelvészeti és irodalomtudományi szakirodalomnak, mégis csupán az utóbbi időkben indultak meg kardinális jelentőségű átértelmezései. Első lépésben Kazinczy Ferenc uralkodó perspektíváját sikerült reflektálttá tenni, s hellyel-közzel hatástalanítani, mely kategóriáival és narratív sémáival teljesen behálózta a hazai nyelvújítás históriájának színreviteleit, második lépésben pedig sikerült olyan átfogó és igen jól alkalmazható metatávlatot találni, mely alternatívája lehetett az addigi történeteknek. A társasnyelvészet metatávlata a magyar nyelvújítást sztenderdizációnak fogja fel a maga státusz- és korpusztervező összetevőivel, s elemzéseinek szinte minden esetben középpontjába helyezi a korszak paradigmatikus erejű és jelentőségű nyelvszemlélet-váltását. Mindez lehetővé teszi, hogy végleg magunk mögött hagyjuk az ortológusok vs. neológusok kazinczyánus alapfelosztását, vagy éppen a háború, a küzdelem metaforikáját.

Az előadás az imént említett, újabb keletű belátások fényében beszél a nagy nyelvújítási polilógus szereplőiről, akiket a nyelvszemlélet-váltáshoz képest helyez el modelljében. A saját verzió felvázolása közben kiemelt tekintettel lesz, főként eszmetörténeti értelemben, Kazinczy Ferenc alakjára, aki sajátos és beszédes módon teljesíti ki a régi nyelvszemlélet paradigmáját. Az előadó nem akar nagyobb rendet tenni a témában, mint amilyenben az jelenleg van. Inkább arra mutatna rá, hogy ennél nagyobb rend talán már nem is kell bele, hiszen ennek a történetnek sem a paradigmatikus tisztaság a legnagyobb „igazsága”, sokkal inkább a történetiség állandóan jelen lévő természetének igazolása: hogy mindig minden összekuszálódik, és semmi sem az, aminek látszik, illetve hogy minden lépéssel változik a táj képe.